Beszélgetőtársunk, a vajdasági származású Varga Izabella Magyarországra költözése után színészkőként vált ismertté. Nekünk viszont azokról az évekről is mesélt, amikor minden nyarat a horvát tengerparton töltött, és szerelmesévé vált az Adriának, ami sok magyar búvárnak is kedvenc tengere volt akkoriban.

Amikor Kiss Ramónával beszélgettünk, kiderült, nem ő az egyedüli a Barátok közt szereplői közül, aki szeret búvárkodni. Te mikor ismerkedtél meg a merüléssel?
Ez még elég régen volt. 14 éves voltam, amikor búvárkodni kezdtem. Az egész úgy indult, hogy én mindig mindent csinálni akartam, amit a bátyám is, aki két évvel idősebb nálam. Amikor megtanult olvasni, akkor én is meg akartam, pedig még csak négy éves voltam. Ha kajakozni szeretett volna, akkor nekem is kellett kajakozni járni, és így tovább. Ezért hát gyakorlatilag összefonódott az életünk, olyanok voltunk, mint az ikrek. Ő volt mindennek a szellemi szülőatyja, és tényleg sok mindent kipróbáltunk. Aztán bejött a képbe egy idő után a búvárkodás is. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az én városom, ahol születtünk és felnőttünk, a vajdasági Óbecse a Tisza-parton, hiába nem volt egy metropolisz, minden ilyenre lehetőséget nyújtott. A szüleim mind a ketten pedagógusok, és hatásukra mindig részt vettünk a természetjárásban, ornitológus körben és hasonlókban már az iskolában is. Aztán vettek egy kis hajót és nyáron a Tiszán hajókáztunk, majd egy hirtelen ötlet hatására már a tengerre is azzal a kis hajóval mentünk. Nehéz volt lejutni, de cserébe lenn töltöttünk egy hónapot a tengeren. Mivel volt hajónk, csak evésre kellett költeni, ezért tudtunk olyan sok időt ott lenni. Ha olyan kedvünk volt, lakatlan szigeten kötöttünk ki, ha olyan, akkor nagyvárosba mentünk. A kedvencünk a dalmát tengerpart volt, Sibenik és környéke, és ott lettek egy idő után barátaink. Szóval a szüleinktől tanultuk el a vágyat arra, hogy mindig valami újat, másat lássunk.

Próbálod majd te is továbbadni ezt a szemléletet?
Teljesen más az életmódunk. Sokáig szenvedtem, mert éreztem az én „felnőtt életem” nem ugyanazokat a lehetőségeket teremti, mint a szüleimé, pedig ha az emberrel sok jó történik gyerekkorában, azt szeretné átadni. De rá kellett jönnöm, ahhoz akkor, ott és úgy kellene élnünk, hogy lehetőség legyen erre. A mi életünk egészen más forgatókönyv szerint zajlik. Amit az ember belül hord, azt persze próbálja megosztani.

Visszatérve a búvárkodásra, a tengeren töltött idő miatt vágtatok bele?
Körülbelül akkor érlelődött meg bennünk a dolog, amikor már légzőcsővel végigúsztuk a partot, és szerettük volna látni, milyen lentről nézve a világ. Becsén volt egy búvárklub, és nekünk ott tagsági díjat sem kellett fizetni. A felkészülés is csodálatos volt, a sportcsarnokban volt egy olimpiai méretű medence, így aztán normális körülmények voltak a búvárkodáshoz, cserébe hetente egyszer össze kellett porszívózni a medence alját. Mivel sok mindent lehetett találni, mi ezt kifejezetten élveztük.

A medence után pedig jött a nyílt víz?
Természetesen volt elméleti oktatás is, kaptunk egy jó szakembert Belgrádból, hogy minket felkészítsen és velünk nyaraljon. A felkészítés része volt a rendszeres edzés, meg persze voltak a víz alatti feladatok, mint a maszklevétel, amiben majdnem meg is fulladtam az első alkalommal. Ez nálam problémás volt az elején, persze utólag már nem is érti az ember, mi volt ebben a nehéz. Utána pedig a tengerparton volt a vizsga, két hétig voltunk az Adrián, napi kettőt merültünk, ami nagyon-nagyon jó volt. Éppen akkor voltunk ott, amikor virágzott a tenger, minden este apró kaviccsal kellett magunkat lesúrolni, a hajunk is borzalmas lett a nap végére, és minden csaj azzal volt elfoglalva, hogy nézünk ki. Nagyon jó gyakorlataink is voltak. Az egyik kedvencem volt a túlélő gyakorlat, amikor az volt a feladat, hogy mindenkinek egy olyan valamit kellett keresni, amivel táplálkozni lehetett volna a víz alatt, ha úgy alakul.

Te mit találtál?
Sonkakagylóra bukkantunk a párommal. A sonkakagyló mirigye ehető, és nagyon finom is. Mert persze hát meg is kellett enni a zsákmányt.

Nagyon sok rutint lehetett szerezni egy ilyen hosszú nyaraláson. A felkészítés során is ilyen alapos volt a képzés, sokat tanultatok például a felszerelésekről?
Mondanom sem kell, hogy akkor még másként nézett ki egy búvárfelszerelés, mint manapság. A palack nehéz volt, a ruha szakadt, de ez nem is volt olyan fontos. Mindenki kapott egy ólomövet a derekára, és ha egy méretes uszony is akadt a lábára, már boldog volt. Manapság mindenki egyből drágán megveszi a dolgokat, de ennek akkor egyáltalán nem volt jelentősége. Ugyanúgy megtanultunk merülni egy ólomövvel a derekunkon ruha nélkül, mint ahogy manapság megtanulnak. A bázison töltötték a palackjainkat, és ennyi volt a nagy szerelés. Nem volt mellényünk sem. Akkor 14 évesen a palack is túl nagy volt, minden nyomott, de nem a kényelemmel foglalkoztunk, hanem azzal, amit láttunk, ahogy kinyílt előttünk a világ. A vizsga része volt a tájékozódási feladat is. Nálunk van egy holtága a Tiszának, aminek az a jellegzetessége, hogy semmit nem lehet látni benne. Viszont kiváló arra, hogy a 14 éves lányokat ugrassák, mi mindenbe fognak beleütközni a víz alatt. A mélysége 3-4 méter körül lehet, és ha az ember látni és a műszert nézni is akar, akkor leáll az aljzatra. Borzasztó élmény, ahogy a vasakba beleütközik az ember lányának a lába, és arra gondol, ahogy a röhögő társai előtte mesélték, mi minden lehet ott. Szóval izgalmas volt. A feladat egyébként az volt, hogy a bója körül egy körzeten belül kellett feljönni, aki nem ott jött fel, annak újra kellett vizsgálni.

Neked a navigáció mennyire ment?
Nem volt gond. Mivel a bátyám is ott volt, és én őt mindenben le akartam győzni, a fiús dolgokban általában jól szerepeltem. Ez hatalmas motivációt jelentett a számomra. De a lényeg az, hogy a hangulat nagyon jó volt, még a vizsgán is, remek kis csapat verődött össze, bohóckodtunk, jól éreztük magunkat.

Hogy folytatódott a történet?
Nagyot kell ugrani az időben, és már a hely is más, hiszen akkor már itt, Magyarországon éltem. Eleinte színházi fizetésből kellett megélnem, és nem engedhettem meg magamnak, hogy búvárkodjak. Aztán a férjemet is beoltottam, ő már itt végzett tanfolyamot. Két éve volt az első olyan nyaralásunk, amikor úgy tudtunk elmenni Görögországba, hogy búvárkodjunk is. Szóval kimaradt egy ideig az életünkben, most meg búvárkodhatnánk, de van egy kis gyerek, akit még nem vihetünk a víz alá, szóval a nagyszülőkkel kell együtt utazni. Ráadásul építékezésbe fogtunk, és annak is komolyak a következményei.

Legutóbb hol búvárkodtatok?
Nyáron az Adrián - ha jól emlékszem, Murteren. A bázisnak volt egy elhivatott vezetője, egy csodálatos ember, akitől rengeteg lehet tanulni, és akkora aurája van, hogy az egész hajón nem fér el. Nem csak oktat, hanem körbevisz a hajóval, főz, olyan hangulatot teremt, hogy az emberek visszatérjenek. Nem miatta, hanem a dolgok miatt, amit mutat.

Az Adria tehát még mindig sokat jelent a számodra?
Ez szerintem már így is marad. Annak idején mi az összes szigetet bejártuk, minden helyet ismerek. Persze az is biztos, hogy az emlékek miatt is ilyen szép a számomra. A nyugalom volt a csodás, hiszen egy hónapig voltunk a tengeren, nem izgultunk a harmadik napon, hogy már a felénél vagyunk a nyaralásnak. Egyszerűen az ember elfelejti, hanyadika van, vagy milyen nap, nem foglalkoztunk azzal, mikor indulunk, mikor érkezünk. Sokat horgásztunk, kagylót gyűjtöttünk. Minden gyerek szeretne egy kicsit Robinson lenni, és mi ezt a lehetőséget megkaptuk a szüleinktől. Szerintem nekem ezért jelent egészen mást Horvátország, mint egy egyszerű turistának. Azt, hogy egy lakatlan szigeten a gyerek úszkálás közben kis dolgokat talál, mint egy labda vagy egy baba, maga a kincskeresés. Találtunk egy palackot is, amit a világ másik feléről indítottak útnak egy kis üzenettel, amit el kellett küldeni egy adott címre. És persze mindenki szép, fiatal, egészséges volt, és sütött a nap, hazautazás előtt még egyszer megmártóztam, és nem mosakodtam egy hétig, hogy még érezzem magamon a sót. Azt hiszem, sokkal jobban jártunk ezzel, mint ha két hétre befizettek volna akármilyen luxushotelbe. Megtanultuk, milyen sziklák vannak, mert mindegyiken napoztunk már, mit jelentenek az éjszakai hangok, és néztük a csillagokat az égen a hajón fekve, közben ringatott a víz...

Ehhez képest megváltozott az Adria a számodra is? A legutóbbi utad mennyire volt más, mint a korábbiak?
Nem lehet összehasonlítani, amikor egy országot az ember tenger felől közelít meg, vagy a szárazföld felől, ezt már Görögországban is átéltem. Aki valaha élt vitorláson, tudja, hogy ég és föld a különbség. A legcsodálatosabb az lenne, ha vitorlásról lehetne búvárkodni... Mindig arról álmodoztam, hogy valaki felkér majd egy adriai túra vezetésére, és majd én mutatom meg, mi a jó hely, hova érdemes elmenni.
Amit mesélsz a régi adriai élményeidről, összhangban van azzal, amit azok mesélnek, akik évtizedekkel ezelőtt innen jártak át, nekik sem a pénz számított, ruha nélkül, szabadtüdővel merültek, egyszerűen mert nagyon szerették a tengert.
No igen, de nem biztos, hogy ma már túl sokan elmennének egy olyan búvártúrára, amit úgy hirdetnek, hogy hárman kell lakni egy lakókocsiban, vajaskenyeret kell enni, mert vendéglőbe persze nem járunk, meg hát még a nudistrastrandon is át kell cipelni a felszerelést, mert ott a jó hely. Kevesen vágnának bele.

Egyébként a tengeri táborozás után merültél a klubbal?
Az uszodában rendszeresen, meg voltak az edzések. A tengeren már csak saját szervezésben, de aztán jött a háború, és be sem engedtek Horvátországba. Az anyagi részről nem is beszélve.

Nem lehetett könnyű megélni ezt az időszakot, a háborút.
Az egészet nem volt könnyű megélni, főleg nekünk, akik ebben nőttünk fel, akiknek az egyésget tanították, óvodáskorunktól kezdve. Nem csak fizikailag hullott szét ez az ország, hanem az emberek lelkileg törtek meg. Bennem is rengeteg csalódás van. Ez egy rémálom volt, mindenki számára.

Visszatérve a búvárkodásra, szeretnéd a jövőben is folytatni? Egyáltalán, te mennyire tudsz kikapcsolni merülés közben?
Persze, folytatom. De az érzésről nem tudok mit mondani, mert amikor a legutóbb a tengeren voltunk, és az egy éves gyerekem fenn maradt a nagyszülőkkel, életemben először nem éltem át azt, amit korábban, és nem lefele nézegettem, hanem a felszín irányába.

Mi az, amit igazán szeretsz a merülésben? Az élővilág, a roncsok, vagy maga az érzés?
Biztos, hogy nagyon sokat számított az, hogy mindig olyan emberekkel merültem, akiket imádtam. Nyilván az a legnagyszerűbb, ha közösen történik velünk, ami történik. Versengünk, hogy ki mit vesz észre előbb, és egymásra vagyunk utalva, néha lehet aggódni, össze lehet nézni... Én akkor is nagyon jókat tudtam merülni, ha viharos volt az ég, és nem is nagyon láttam semmit. Eleve az az érzés izgalmas volt, hogy húsz méter víz volt a fejem fölött.

Említetted Görögországot, arra az útra hogy emlékszel vissza?
Igazság szerint semmi sem volt jó, legalábbis nekem. Ott éltem át először, hogy a szárazföld felől teljesen más az utazás, és soha nem lesz olyan, mint régen. Talán ezért maradt meg bennem ennyire rossz élményként. Ha megengedhetném magamnak, mindig vitorlással utaznék. Iszonyúan irigylem azokat a fehér hajú embereket valahonnan északról, akik nagy favitorlással állnak a kikötőben, a kötélen ott lógnak a ruhák, és ott szaladgálnak a pirosra sült szőke gyerekek, és minden gyerek egy füttyentésre tudja a dolgát a hajón, kezeli a kötélzetet. Szóval azt hiszem, ha nagyon sok pénzt nyernék, vennék egy házat, természetesen Horvátországban, és lenne egy hajóm, és ráállnék ezeknek a szőke gyerekeknek a gyártására. Nekem már eleve herótom van a szállodáktól, elpocskélt időnek tartom, amit ott töltök. A hajón, ahonnan a partra lépve még imbolyog az ember, ahol a kikötés már eleve egy feladat, sokkal könnyebb kikapcsolni a mindennapok hajtásából. Szóval nagyon vágyom egy vitorlásútra. Persze riasztana, ha, sok vadidegen emberrel kellene összezárva lenni, jó lenne a barátainkkal közösen szervezni.

Déli tengereken nem is voltál, nem is vágysz rá?
Ha sok pénzt nyernék, persze oda is elmennénk. De most más fontos dolog is van az életünkben. Elkészült a házunk, még berendezve nincs, matracokon alszunk - és nagyon boldogunk vagyunk. Benne van minden elképzelésünk, az utóbbi évek munkája, és persze minden álmunk, amit hozzá kapcsolunk. Semmiért nem cserélném el.

Esetleg egy tengerparti házért?...
Na jó, az más. De hát nem vagyunk röghöz kötöttek. Én már megtanultam, hogy ott vagyok otthon, ahol azok az emberek vesznek körül, akiket szeretek. Durva lecke volt. Rá kellett jönnöm, hogy néha még az otthon is cserben tud hagyni...